2017. augusztus 2., szerda

Rengeteg – Kaosmagier

Az elején kétségekkel indultam neki a könyvnek, de gyorsan beszippantott a történet.

Nagyon tetszett ahogy a világ fantasy elemei és a lengyel (?) mesékből, mondákból nyert elemek. A végeredmény nagyon különleges lett: egy mesés elemekből felépítet fantasy világ, ami egyszerre volt megfoghatatlan és logikus. Eleinte nem tetszett, hogy a varázslatot egyszerű "bármi, amit szeretnél" varázsigékre építette, ahol az akarás fontosabb volt, mint az ige maga, de a történet során ez is jelentőséget nyert és a vége felé egészen megtetszett a varázsigék csavarásának, kötögetésének művészete :D Sokat gondolkodtam a varázslat nyelvén, illetve, hogy szándékos volt, hogy a "Szarkan" annyira hasonlít a "Sárkányra", vagy csak véletlen egybeesés (esetleg lengyel-magyar névrokonság? - sajnos nem)

Érdekes módon a karakterek nem nagyon tetszettek, túlságosan is ki volt domborítva a személyiségük, eltúlozva a viselkedésük. A két főhőstől már a könyv elején is falra másztam volna, annyira idegesítően egy-egy személyiségvonásra voltak kihegyezve. A végére megszoktam (illetve elsodort a történet), de ez még a történetbe beépített személyiségfejlődéssel együtt is kicsit túl soknak találtam.

A történet maga érdekes volt, bár kicsit kiszámítható... Kicsit hiányzott a szürke zóna, akit rossznak kategorizáltak az elején arról bizony tuti mindig kiderült, hogy rossz is volt. Bár a mesebeli (kicsit szomorkás de tanulságos) vég kicsit dobott a történeten, összességében nem nagyon szárnyalta túl a standard daliás-parasztból-lett-hős-megmenti-a-világot történetszálat. Egyébként ha már itt tartunk, az kimondottan zavart a főhősben, hogy nulla tudással/tapasztalattal csak úgy tudta a varázslatokat, és a történet alatt semmi igazi baleset nem sült ki a kísérletezgetéseiből. Csodával határos módon mindig talált valamit, amit úgy érzésre átalakított és voila, itt a megoldás a minden problémára! És ha ez nem lenne elég, itt van Kasja az elpusztíthatatlan szuperharcos, aki habár fából van, keményebb mint a legkeményebb fémek és (szintén) természetes kardforgatói képességekre ébredt a Rengetegbeli fogságában.

Összefoglalva nagyon tetszett a könyv, de néhol kicsit túlontúl is ragaszkodott az írónő a kötelező mesebeli elemekhez, ami nagy kár, mert egy kis devianciával sokkal egyedibb és izgalmasabb mű születhetett volna.

Rengeteg – Diána

Napokig morfondíroztam Novik Rengeteg című könyve felett – próbáltam magamban mentegetni, igyekeztem kiemelni a jó tulajdonságait (ami van bőven) és szemet hunyni a hibái felett (amiből sajnos még több volt), ám nem ment. Túl nagyot csalódtam, így képtelen vagyok kíméletes lenni vele - jöjjön hát a feketeleves.

Ezt a könyvet valahol a 200. oldalnál abba kellett volna hagyni.

A történet eleje kellemesen hangulatos volt, egy olyan világba kalauzolt el (nevezetesen az orosz és lengyel mesék és mondák világába), amivel nem találkozunk minden nap. A Sárkány figurája érdekesnek tűnt, még ha Nyeska hagyott is maga után kívánnivalót, de a mester-tanítvány kapcsolat lassú, megfontolt kialakulása, a háttérvilágba és a mágiába való mélyebb betekintés és az élvezetes fogalmazás sodróvá tette a könyvet. Még ha Agnyeska idegesítő is volt az eltúlzott szerencsétlenkedésével, korrekt szereplőnek tűnt hibákkal és fejlődésre való hajlammal, így szinte faltam az oldalakat.

És itt szokott elérkezni a DE.

A könyv feléhez közeledve megszűnt mindaz a jó, amit fentebb felsoroltam. A Sárkány a háttérbe szorult, Agnyeska valami csodálatos módon kora legerősebb és okosabb mágusává lépett elő egy pillanat alatt (de MIÉRT?), Kasja átvedlett az erdei Wonder Womenné, bekerült egy erőltetett szerelmi szál és a lelki folyamatokat is elmosta az epikusságra való törekvés.

Mit ne mondjak, nagy pofára esés volt.

Persze itt is voltak még érdekes felvetések – Marek herceg anyakomplexusa, Kasja viszonyulása Agnyeskához és az anyjához őszinte volt és emberi, de hát minek is foglalkozzunk ilyenekkel, ha használhatjuk a karaktereket multifunkciós testőr/gyilkológépként? Minden, ami legalább egy pillanatra értékesnek tűnt, hamvába holt, és a történet kezdett egy foltvarrott takaróra hasonlítani. És akkor még fel se vetettük, milyen eszméletlen logikátlanságok késztetik még további hőbörgésre a felkészületlen, elaltatott figyelmű olvasót.

Egész végig azon bánkódtam, miért nem nyelte magába Agnyeskát a Rengeteg, amikor lehetősége volt rá – valószínűleg háromszor ilyen érdekes és életképes sztori kerekedett volna belőle.
Egyetlen egy szereplő van, akire képes vagyok még némi tisztelettel nézni, ez pedig a Rengeteg. Még ha a faja elég légből kapott és a történetük némileg megmagyarázatlan maradt, egy erős női karakterrel állunk szemben. Megvannak a maga indítékai, a múltja kellően tragikus ahhoz, hogy árnyalttá tegye a karakterét, emellett pedig egy érző és okos nő, aki igazi stratéga. Ha róla szólt volna ez a történet, vagy legalábbis nagyobb szeletet láthatunk volna a hátteréről és a motivációjáról, most nem morognék, mint a kiéheztetett kutya.

A végére visszatért a kezdeti jól ismert, népmesei hangulat, de már semmit sem volt képes megmenteni, a lezárás pedig még egy meséhez képest is csöpögős (pláne az előzményekhez képes).

Nálam az Év Legnagyobb Csalódása díjra jó eséllyel pályázhat ez a könyv (pedig azt hittem, A varázslókat nem sok minden lesz képes alulmúlni), ám összességében nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a történetet. Igaz, hogy jó időre elvette a kedvem mindenféle kortárs könyvtől és fantasytól, ám minden hibája ellenére tagadhatatlan, hogy egy egyedi, emlékezetes világot tár az olvasók szeme elé. Remélem, egyszer mindenre felkészülve, hideg fejjel újraolvasva már én is képes leszek értékelni mindazt a jót, amit ezúttal háttérbe szorított az elégedetlenkedésem.

2017. július 12., szerda

Rengeteg – AOD

Valami oknál fogva sokáig nem vonzott ez a könyv (a fülszöveg nem fogott meg) de aztán a könyvklub kapcsán „rákényszerültem”. Nem bántam meg, sőt! Nagyon tetszett ez a népmesében gyökerező fantasy. Gyorsan és könnyen olvasható volt végig, nem éreztem hogy leül a történet (általában angolul olvasok, és elképesztő hogy magyarul eleve 2x gyorsabban haladok). Egyszerű a történetvezetés, nincsenek benne óriási fordulatok, ennek ellenére, hogy folyamatosan tágul a látókörünk Agnyeskáéval együtt, felfedünk pár titkot és izgalmas helyzetekbe is keveredünk.
Eleinte kicsit idegesített Nyeska esetlensége, de valahol szimpatikus is volt a maga naivitásával és félelmeivel. Őszinteségével, faluja és völgye iránti feltétlen szeretetével még Szarkan szívét is megenyhítette, tettekre sarkallta.
Tetszett Agnyeska állhatatossága, hogy nem adta fel a küzdelmet Kasjáért és az otthonáért. Másokat is rávett, hogy mellé álljanak az igaz ügy érdekében, sőt egy több száz éves átkot sikerült megtörnie, mely békét hozott az országának és nyugalmat az embereknek.
Láthattunk pár komoly varázslatot, de a Sárkánytól kicsit elvártam volna hogy legalább egyszer sárkánnyá változzon :)
Lehettek volna a karakterek kicsit részletgazdagabbak a főszereplőtől eltekintve. (Vagy ez is mesei elem, hogy a jó csak jó, a rossz csak rossz?) A palota népe és az udvari varázslók lehettek volna izgalmasabbak vagy többsíkúak és Szolja meg egyértelműen fura volt. Most akkor ő jó vagy nem? Kapott valami büntetést a csatában elkövetett tetteiért, vagy az szőnyeg alá lett söpörve és ráfogva a Rengeteg rontására?
Ami egyértelműen nem tetszett, az a kilógó kis szex jelenet, mely számomra sehogy sem illett a történetbe. Nyilván meg lehetett volna fogalmazni másként, hogy jobban illeszkedjen a cselekménybe, de így olyan volt, mintha utólag tették volna bele. Nem bántam hogy Agnyeska és Szarkan „összejöttek” mert jó páros, csak valahogy nem így kellett volna.. Ami még néha kizökkentett, hogy szerintem a fordítás néhány helyen nem a legjobb. Valahogy a szavak nem megfelelően lettek lefordítva, kicsit mellément a jelentésük és több helyen azon kaptam magam, hogy ízlelgetem a mondatokat, a helytelen kifejezés helyett próbálom megkeresni a megfelelő szinonimát.

5 csillaggal értékelem *****

2017. július 2., vasárnap

A varázslók – AOD

Kicsit bajban vagyok az értékeléssel, mert nem tudom hogy tetszett-e vagy sem. Ahogy haladt a történet, fokozatosan döbbentem rá, hogy ez nem olyan lesz mint a Harry Potter :) Ez nem is volna baj, mert itt végülis nem a varázslás, meg a varázslók világának rejtelmes furcsaságai állnak a középpontban. Hanem az öntelt, koravén, kiábrándult fiatal felnőttek, akik életük minden fordulatától azt várják, hogy majd ez lesz az Igazi. Quentin egy darabig szimpatikus volt, de valahogy nem sikerült a szívembe lopnia magát (lehet, ez szándékos volt az író részéről). Azt nem igazán értettem, hogy végülis mit csinálnak a varázslók a világban, mert úgy tűnik a varázsló társadalom semmiben nem különbözik a varázstalanokétól. Köztük is vannak elhivatottak, motiváltak, és olyanok is, akik csak sodródnak. A Filloryban játszódó rész tetszett a legjobban, de nem sok eredetiséget találtam, mert kicsit Narniás volt, kicsit Harry Potteres, fantasy-klisékkel tarkítva. Talán a Chatwin-ek szerepe volt az, ami némileg váratlan volt számomra.
Nem állítom, hogy nagy késztetést érzek a következő rész elolvasására.

Három (és fél) csillaggal értékelem.

2017. július 1., szombat

A varázslók – Lille

Nehéz értékelést írni egy olyan könyvről, amiről ennyire visszás érzéseim vannak. Mások értékelését olvasva azt kell mondjam, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Az elején azt gondoltam milyen érdekes lesz egy ilyen megosztó regényt kézbe venni és vajon én melyik táborba tartozom majd.

Kezdeti lelkesedésem elég gyorsan alább hagyott de kitartottam és azt gondoltam ez biztos jó lesz és csak be kell indulnia. Ám ahogy egyre jobban haladtam előre egyre jobban szenvedtem, untam és belezavarodtam.

Quentin egy new yorki kamasz aki egész életét egy Narnia krónikáihoz hasonló sorozat imádásával töltötte. Majd hirtelen egy Roxforthoz hasonló iskolában találta magát és kiderült, hogy a varázslás tényleg létezik, mi több neki is van tehetsége a varázsláshoz. Eddig minden oké volt, mert azt hiszem ez minden Harry Potter rajongó (mint én) álma. Sőt az sem zavart, hogy az író elemelt alap fantasy világokat és egy egybe gyúrta Bret Easton Ellis és Donna Tartt ifjaival így alkotva egy bizarr hibridet.

Problémáim azzal kezdődtek, hogy Quentint nem igazán sikerült se megkedvelnem se megértenem. A folytonos szenvedésével, meg nem értettségével egy idő után elég unalmassá vált. A karakterek egyetlen színfoltját Eliot jelentette színes eredeti személyiségével sokkal jobban felépítettnek láttam mint Quentint.

A másik nagyobb problémám az volt, hogy nagyon sokszor felületesnek éreztem. Nagyon nagy léptékben haladtunk az iskolás éveknél ami bennem hagyott némi hiányérzetet, mert önkéntelenül is párhuzamokat húztam a fent említett hasonló fantasy világokkal. Ezen kívül azt sem értettem, hogy most akkor örülünk, hogy bekerültünk az iskolába vagy nem? Mert végig azt éreztem, hogy egy nagy szenvedés az egész és konkrétan mindenki vért izzad mire varázsló lesz belőle. De egyetlen örömteli pillanatot nem láttam benne (lehet hogy csak nekem hiányzott belőle). Maga a varázsrendszer is összezavart, nem mindig értettem hogyan is működnek a varázslatok és az idő gyors haladása miatt úgy éreztem mintha csak néha lenne bedobva egy-egy dolog és annak elmagyarázása.

A kötet végkifejlete nem lepett meg, eléggé meg lett ágyazva neki.

Összességében az ötlet tetszett a megvalósítás már nem igazán így 5 csillagból 2,5 adtam rá.

A varázslók – Diána

Veszélyes helyzet, amikor egy könyv közepén az olvasó egyszer csak felkiált: „Jé, ez teljesen olyan, mint…”, vagy épp „Hmm, ez annyira emlékeztet valamire.” Mert néha az adott könyv képes bebizonyítani, hogy messze túlnőtt elődjén, és a hasonlóság puszta pillanatnyi benyomássá válik, ám ez a ritkább eset.

Sajnos A varázslókkal sem ez volt a helyzet. Adott a főszereplőnk, Quentin, aki maga sem érti, hogyan, de felvételt nyer egy varázsegyetemre. Mégsem tölti el boldogsággal, hogy megtudta, a mágia létezik, mivel mindvégig egy rejtett világba, Filloryba szeretne eljutni, ahol az állatok képesek beszélni, egy mágikus képességekkel rendelkező nő tartja rettegésben a vidéket és ahová random bútorokon és háztartási eszközökön át lehet eljutni.

Azt hiszem, már ennyiből is érződik némi Harry Potter és Narnia áthallás, ám ezek a regényben még nyilvánvalóbbak. Például a varázslóknak itt is van sportja, a veltersz, ami az életképtelenségig bonyolult és nem is értem, hogy van épeszű ember, aki ezt játssza és érti is, de a dolog utolérhető a szereplők kezdeti felállásában és néhol a karakterekben is. A varázslóknak nem titkolt célja felülmúlni, ha nem nevetségessé tenni a fentebbi regényeket, ami nem megy neki, így néhol inkább önmagát teszi nevetségessé.

Mindez még nem is lenne probléma, ha lennének megnyerő karaktereink vagy érdekes cselekményünk, de hát minek is az, tegyünk úgy, mintha minden nagyon életszerű lenne, és meg is van oldva a probléma.

Először is, a karakterek nem léteznek. Tudom, cseles, mert logikusnak tűnik, hogy lennie kell néhány karakternek egy regényben, de ez puszta illúzió, hogy ne csak négyszáz oldalnyi leírásból álljon a könyv. (Talán az Illuzionisták varázslatának lettünk áldozatai?) Nemhogy a mellékszereplőkről, még a főszereplőkről sem tudunk meg semmi lényegeset, ami rövid úton igencsak zavaróvá válik. Grossmann igyekezett megalkotni a problémás kamasz archetipusát, majd tökéletesen sokszorosítani, de csak hiteltelen, logikátlan bábokat kaptunk eredményül.

És ha véletlen még reménykednénk, kezdetben úgy tűnik, a cselekmény terén sem jobb a helyzet. Telik az idő, történik ez-az, de semminek sincs igazán súlya: se nem tesz hozzá a karakterekhez, se nem döbbenti meg az olvasót. Minden olyan pillanatnyi és bizonytalan, ám nem egészen úgy, ahogy az író szeret(het)te volna elérni.

A cselekmény pedig magával rántja a háttérvilágot is. Alig tudunk meg valamit a Varázskapun kívüli világról néhány pillanatnyi múló benyomáson kívül, ám cserébe a Varázskapuról szerzett ismereteink is hiányosak és felszínesek. Pedig vannak itt jó ötletek dögivel: a mágiahasználat és a mágiához való viszonyulás ötletes lenne, ha nem csak homályos utalásokat kapnánk rá, és az egyetem felépítése is érdekesnek tűnik, de az évek csak suhannak és sose pillanthatunk be igazán a kulisszák mögé.

Aztán hirtelen, valahol a háromszázadik oldal környékén zseniálissá válik. Jelentéktelen helyzetek és karakterek kerülnek új megvilágításba, kitárul a szemeink előtt egy izgalmas világ, a szereplőink pedig kénytelenek felnőni az előttük álló feladathoz - és ezt nagyon hitelesen meg is teszik. Ha egészen az elejétől ilyen lett volna, most az öröm könnyeit törölgetve zengenék véget nem érő dicsőítést, így viszont inkább keserűség maradt bennem, hogy miért nem lehetett azt a színvonalat már a huszadik oldaltól hozni.

Az egyetlen dolog, amivel sehol sem lehet kötözködni, az a regény üzenete: egyrészt, hogy bármit megtehetsz – legyen az mágiahasználat vagy valami sokkal hétköznapibb dolog –, még nem tesz boldoggá, azért neked is kell tenned, másrészt pedig, hogy felesleges elérhetetlen álmokat kergetni, sokkal inkább a jelen örömeire kellene figyelni. Szép üzenet, és nem is egy egyszerű frázis, amit minden második regényben fennkölten puffogtatnak.

Habár önálló könyvként hagy kivetnivalót maga után, sorozatkezdésként nézve A varázslók igencsak ígéretesen ér véget, így korai lenne az első két-háromszáz oldal után unottan eltemetni: bőven van lehetőség ebben a történetben, így már csak abban kell reménykedni, hogy Lev Grossmannak véglegesen sikerült is rátalálni.

Varázslók: az elcseszett generáció? – Emma

„Varázskaput immár nem titkos kertnek érezte, sokkal inkább valami megerősített erődítménynek. Ő pedig nem egy kellemes, biztonságos kis tündérmesében létezett, ahol a hibákat önműködően helyrehozzák; még mindig a való világban élt, ahol rossz, keserű dolgok történtek, látszólag ok nélkül, és az emberek néha olyasmikért is megfizettek, amikről nem is ők tehettek.”
A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

A történet főszereplője a regény kezdetén 19 éves Quentin Coldwater, akinek átlagos mindennapjait megkeserítik a még átlagosabb kilátások (vagy éppen kilátástalanságok). Életében akkor érkezik el a fordulópont, amikor felvételt nyer New York eldugott részében működő, patinás és elit varázsképző egyetemére, a Varázskapuba. Quentin a kiválasztottság tudatával pusztítja tovább önmagát, amíg egyre jobban elhalványul számára a kinti valóság, miközben kénytelen ráébredni, hogy a varázslás képessége ellenére is ugyanaz a kiüresedett, céltalan ember marad, mint egykor volt. Aztán jön a nagyobb, várt kaland, ami talán újabb változást hozhat sivár hétköznapjaiba.

Emlékszem, ezt a könyvet úgy emlegették, mint a felnőttek Harry Potterét. Joggal, hiszen adottak a felnőttek, adott a varázslás, és maga a könyv is említésszerűen feleleveníti a Harry Potter-világot. Ezektől a párhuzamoktól lesz igazán erős a történet. Folyamatosan ráébreszti az olvasót arra, hogy míg Harry Potternek egy menedék Roxfort, addig Quentinnek folyamatos csalódás Varázskapu, hiszen semmiben sem különbözik az itteni élet a valóságtól. A varázslásban nincs semmi varázslatos: egy jól leírható tudomány bizonyítható tételekkel, megoldásra váró anomáliákkal. Leginkább a jog törvényszövegeire (pontos megismétlés elengedhetetlen) és a matematikára (összetett, absztrakt rendszerek) emlékeztet.

Quentin állandó boldogtalanságtól szenved, aminek okát maga sem érti, hiszen mindene megvan; rendkívül okos, szüleivel jó anyagi körülmények között élnek. Mégis többre, igazabbra vágyik. Ez az igazabb dolog egy elképzelt világ, Fillory, ahol izgalmas kalandokat élnek át példaképei, a Chatwin testvérek. Amikor kiderül, hogy Fillory valóság, a sok univerzum egyike, Quentin úgy érzi, megtalálta végre a várva-várt célját. Csakhogy Fillory sem az, aminek látszik, könyörtelen szabályaival ismét a valóságra hasonlít, ráadásul éppen Quentin példaképe, Martin Chatwin teszi tönkre a birodalmat. Martin Chatwin legyőzése sem nyugtatja meg az olvasót, hiszen még rosszabb királyok és királynők foglalják el Fillory trónjait – Quentin és barátai.

Ez a könyv minden fantasy elem mellett is reális marad. Számtalan huszonéveseket foglalkoztató kérdéseket elevenít meg őszinte nyersességgel, és újabbakat vet fel a Y generációról. Mit tartanak ezekről a gyerekekről?

Az Y generáció a 80-as, 90-es évek szülöttei, akiket olyan címszavakkal illetnek, mint a hősök, különlegesek, védettek. Ismerősen csengenek, igaz? Sokan gondolták, hogy ez a korosztály lesz a világ majdani megmentője, mégis nagy nyomás nehezedik rájuk a gazdasági bizonytalanság miatt. Éppen ezért a sok lehetőségben elvesznek és céltalanul bolyonganak gyermekkor és felnőtt lét között.

Quentin ugyanezt az állandóan helyét kereső korosztályt testesíti meg: minden kapcsolata felszínes, a szüleiről alig tudunk meg bármit is, ahogy a New Yorkban hagyott barátokról is. Ugyanez igaz a Varázskapu társairól. Bár kezdetben Quentin jól érezte magát Eliottal, később egy évig nem is beszélnek egymással. Quentin kényszeresen csatlakozni szeretne egy közösséghez, ahol elismerik a képességeit (Eliot, Szenzit csapat), de valójában azt látjuk, hogy különösebb erőfeszítések nélkül sikerül neki minden. Igazi Gary-Stu? Nem, Quentin rengeteg hibát követ el a könyvben. A saját nagyképűsége és sértettsége okozza Amanda halálát, mert áthív egy másik világból egy Fenevadat, és hiábavaló áldozata Alice Fillorynak. Mégis bántja az olvasó igazságérzetét, Quentin mindig mindent megúszik, és nem vállal felelősséget a tetteiért, azaz nem válik felnőtté. Quentinnel sokan képtelenek azonosulni, mert nem járja be a szokásos hős útját, hiányzik belőle az a kitartás és küzdeni akarás, ami Harry Pottert jellemzi, mégis zavarba ejtően magunkra ismerünk esengéseiben.

Az Y generációról ilyen érzékenységgel utoljára a Girls (Csajok) című sorozat beszélt, örülök, hogy Lev Grossman hasonló bátorsággal nyúlt ehhez a témához, és ezzel adott valami szokatlant a fantasy kedvelőknek. Sokat lehetne még írni a Narnia-párhuzamról, a regény vontatott, szikár stílusáról, ami mind-mind a felnőtt, profán életünket hivatott reálisan bemutatni, de nem teszem, mesélje el helyettem Lev Grossman Varázslók története.