Rachel Hartman: Seraphina – Kaosmagier

Érdekes világ sárkányokkal, akik ember alakot öltenek, az embertest minden előnyével és hátrányával együtt. Számomra ez volt a történet legérdekesebb (sajnos nem túlságosan bőven kifejtett) témája: A sárkányok ebben az alakban hirtelen sokkal mélyebb (emberi) érzelmeket képesek felfogni/átérezni, ennek következtében komolyan edzik magukat arra, hogy ezek az érzelmek ne befolyásolják őket. Vajon ez azt jelenti, hogy a sárkányok kevésbé képesek az érzelmekre? Vagy az újdonságérzet miatt sokkal élesebben érzékelnek az emberi alakban? Ez a furcsa kettősség végigkíséri az egész könyvet és a végén se ad kielégítő magyarázatot, sőt inkább még jobban összekavart.

További érdekesség a sárkányok kultúrája, ami a jelek szerint egyszerre primitívebb (vadász-áldozat alapú gondolkodás) és fejlettebb (quig technológia) az emberekénél. Kimondottan tetszett ahogy az író teleszőtte sárkány-kifejezésekkel a történetet (amit persze macerás volt a könyv végéből kikeresni), nagyban növelte a különböző kultúrák különbségeit.

Egy dolog nagyon zavart a világban: a félsárkányok különleges képessége. A szüleik tekintetében semmi magyarázat nincs arra, hogy a félvéreknek bármi képessége legyen (azon felül, hogy fúj de csúnya szörnyeteg mind), viszont se a szereplők, se a történet nem ad magyarázatot, de még csak meg se kérdőjelezi ezt. Erre plusz egy lapáttal rátesz a főhős képessége -Mentális kapcsolat csak és kizárólag az összes többi félvérrel-, ami még kevésbé logikus ebben a világban (annak ellenére, hogy iszonyatosan hasznos a főhős számára – illetve hasznos eszközzé teszi őt az elkövetkező konfliktusokban)

A történet maga nem volt rossz, habár sok helyen elég kiszámítható volt, azért volt pár izgalmas fordulat benne. Kicsit sajnáltam, hogy a karakterek mind egyértelmű jó-rossz besorolást kaptak első megjelenésük idején és végig eszerint viselkedtek…

A főhős, Seraphina kicsit túllihegte a különcségét, néha már nagyon idegesítő volt, hogy mindenre úgy reagált, hogy "nem tehetem mert szörnyeteg vagyok és mi van ha kiderül"(véleményem szerint egy normális társadalomban pont ilyen viselkedéssel hívta volna fel magára a figyelmet). A szerelmi szálnak is ez a folyamatos szenvedés tett be (számomra).

Kedvencem Orma volt, aki sárkány mivoltja ellenére, talán a legésszerűbb (talán ez nem annyira meglepő) és empatikusabb (de ez annál inkább!) karakter volt az egész történetben.

Mindent összevetve nagyon érdekes könyv volt, habár az érdekessége inkább a társadalmi/kulturális kérdésekben volt, mint a tényleges történetben.

Rengeteg – Kaosmagier

Az elején kétségekkel indultam neki a könyvnek, de gyorsan beszippantott a történet.

Nagyon tetszett ahogy a világ fantasy elemei és a lengyel (?) mesékből, mondákból nyert elemek. A végeredmény nagyon különleges lett: egy mesés elemekből felépítet fantasy világ, ami egyszerre volt megfoghatatlan és logikus. Eleinte nem tetszett, hogy a varázslatot egyszerű "bármi, amit szeretnél" varázsigékre építette, ahol az akarás fontosabb volt, mint az ige maga, de a történet során ez is jelentőséget nyert és a vége felé egészen megtetszett a varázsigék csavarásának, kötögetésének művészete :D Sokat gondolkodtam a varázslat nyelvén, illetve, hogy szándékos volt, hogy a "Szarkan" annyira hasonlít a "Sárkányra", vagy csak véletlen egybeesés (esetleg lengyel-magyar névrokonság? - sajnos nem)

Érdekes módon a karakterek nem nagyon tetszettek, túlságosan is ki volt domborítva a személyiségük, eltúlozva a viselkedésük. A két főhőstől már a könyv elején is falra másztam volna, annyira idegesítően egy-egy személyiségvonásra voltak kihegyezve. A végére megszoktam (illetve elsodort a történet), de ez még a történetbe beépített személyiségfejlődéssel együtt is kicsit túl soknak találtam.

A történet maga érdekes volt, bár kicsit kiszámítható... Kicsit hiányzott a szürke zóna, akit rossznak kategorizáltak az elején arról bizony tuti mindig kiderült, hogy rossz is volt. Bár a mesebeli (kicsit szomorkás de tanulságos) vég kicsit dobott a történeten, összességében nem nagyon szárnyalta túl a standard daliás-parasztból-lett-hős-megmenti-a-világot történetszálat. Egyébként ha már itt tartunk, az kimondottan zavart a főhősben, hogy nulla tudással/tapasztalattal csak úgy tudta a varázslatokat, és a történet alatt semmi igazi baleset nem sült ki a kísérletezgetéseiből. Csodával határos módon mindig talált valamit, amit úgy érzésre átalakított és voila, itt a megoldás a minden problémára! És ha ez nem lenne elég, itt van Kasja az elpusztíthatatlan szuperharcos, aki habár fából van, keményebb mint a legkeményebb fémek és (szintén) természetes kardforgatói képességekre ébredt a Rengetegbeli fogságában.

Összefoglalva nagyon tetszett a könyv, de néhol kicsit túlontúl is ragaszkodott az írónő a kötelező mesebeli elemekhez, ami nagy kár, mert egy kis devianciával sokkal egyedibb és izgalmasabb mű születhetett volna.

Rengeteg – Diána

Napokig morfondíroztam Novik Rengeteg című könyve felett – próbáltam magamban mentegetni, igyekeztem kiemelni a jó tulajdonságait (ami van bőven) és szemet hunyni a hibái felett (amiből sajnos még több volt), ám nem ment. Túl nagyot csalódtam, így képtelen vagyok kíméletes lenni vele - jöjjön hát a feketeleves.

Ezt a könyvet valahol a 200. oldalnál abba kellett volna hagyni.

A történet eleje kellemesen hangulatos volt, egy olyan világba kalauzolt el (nevezetesen az orosz és lengyel mesék és mondák világába), amivel nem találkozunk minden nap. A Sárkány figurája érdekesnek tűnt, még ha Nyeska hagyott is maga után kívánnivalót, de a mester-tanítvány kapcsolat lassú, megfontolt kialakulása, a háttérvilágba és a mágiába való mélyebb betekintés és az élvezetes fogalmazás sodróvá tette a könyvet. Még ha Agnyeska idegesítő is volt az eltúlzott szerencsétlenkedésével, korrekt szereplőnek tűnt hibákkal és fejlődésre való hajlammal, így szinte faltam az oldalakat.

És itt szokott elérkezni a DE.

A könyv feléhez közeledve megszűnt mindaz a jó, amit fentebb felsoroltam. A Sárkány a háttérbe szorult, Agnyeska valami csodálatos módon kora legerősebb és okosabb mágusává lépett elő egy pillanat alatt (de MIÉRT?), Kasja átvedlett az erdei Wonder Womenné, bekerült egy erőltetett szerelmi szál és a lelki folyamatokat is elmosta az epikusságra való törekvés.

Mit ne mondjak, nagy pofára esés volt.

Persze itt is voltak még érdekes felvetések – Marek herceg anyakomplexusa, Kasja viszonyulása Agnyeskához és az anyjához őszinte volt és emberi, de hát minek is foglalkozzunk ilyenekkel, ha használhatjuk a karaktereket multifunkciós testőr/gyilkológépként? Minden, ami legalább egy pillanatra értékesnek tűnt, hamvába holt, és a történet kezdett egy foltvarrott takaróra hasonlítani. És akkor még fel se vetettük, milyen eszméletlen logikátlanságok késztetik még további hőbörgésre a felkészületlen, elaltatott figyelmű olvasót.

Egész végig azon bánkódtam, miért nem nyelte magába Agnyeskát a Rengeteg, amikor lehetősége volt rá – valószínűleg háromszor ilyen érdekes és életképes sztori kerekedett volna belőle.

Egyetlen egy szereplő van, akire képes vagyok még némi tisztelettel nézni, ez pedig a Rengeteg. Még ha a faja elég légből kapott és a történetük némileg megmagyarázatlan maradt, egy erős női karakterrel állunk szemben. Megvannak a maga indítékai, a múltja kellően tragikus ahhoz, hogy árnyalttá tegye a karakterét, emellett pedig egy érző és okos nő, aki igazi stratéga. Ha róla szólt volna ez a történet, vagy legalábbis nagyobb szeletet láthatunk volna a hátteréről és a motivációjáról, most nem morognék, mint a kiéheztetett kutya.

A végére visszatért a kezdeti jól ismert, népmesei hangulat, de már semmit sem volt képes megmenteni, a lezárás pedig még egy meséhez képest is csöpögős (pláne az előzményekhez képes).

Nálam az Év Legnagyobb Csalódása díjra jó eséllyel pályázhat ez a könyv (pedig azt hittem, A varázslókat nem sok minden lesz képes alulmúlni), ám összességében nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a történetet. Igaz, hogy jó időre elvette a kedvem mindenféle kortárs könyvtől és fantasytól, ám minden hibája ellenére tagadhatatlan, hogy egy egyedi, emlékezetes világot tár az olvasók szeme elé. Remélem, egyszer mindenre felkészülve, hideg fejjel újraolvasva már én is képes leszek értékelni mindazt a jót, amit ezúttal háttérbe szorított az elégedetlenkedésem.